Valamikor régen volt egy párhuzamos univerzum, ahol a teljes világegyetem egyetlen élőlény volt. Nem voltak csillagok, bolygók, üstökösök, a végtelen teret egy végtelen kiterjedésű lény szervei töltötték ki teljes mértékben. 

Az idő valamely pontján a lény egy kis üreget hozott magában létre, egy nyúlványával szép lassan gyűrűt formált, és számunkra évtizedekben mérhető, miután megnyílt benne egy kapu a mi világunkra. Vele szemben látóidegeket növesztett, és azzal figyelte, mi található odaát. Meglepődve nézte, hogy ezt az univerzumot főként az üresség uralja, és anyag csak elvétve található itt-ott. Gyönyörűnek tartotta a szokatlan jelenséget, hosszasan csodálgatta. 

Később eszébe jutott, hogy ebben a majdnem üres világegyetemben is akadhat élőlény, legfeljebb sokkal kisebb méretekben. A dimenzió kapu végpontját mozgatta a vákuumban, úgy pásztázta a galaxisokat, naprendszereket, majd mikor elég sűrűre sikerült dúsítania a látóidegeket, már a bolygók felszínét is meg tudta figyelni. Elhaladt a Föld mellett is, de az akkor még csak egy unalmas lávagolyó volt. Tőlünk huszonöt millió fényévre talált egy változatos felszínű bolygót. Egész közel vitte a kaput hozzá, és alaposa vizsgálgatta. Először ugyanolyan lakatlannak tűnt, mint az összes többi, de aztán, mikor jobban megerőltette a "szemét", észrevette, hogy az egyik kiterjedt vízfelszínen zavaros mozgás volt látható. 

Már milliós nagyságrendűre növekedett a látóidegek száma, mire mélyre bele tudott nézni az egyébként tiszta vízbe. Apró, medúzaszerű lények népesítették be az óceánt, melyeknek a közepén egyetlen szem volt, és olykor-olykor felfelé úszva felgyorsították magukat, és kiugrottak egy rövid időre a vízből, hogy közelebbről vizsgálhassák meg, mi lehet az a fényes korong, ami őseik szerint nem is olyan rég tűnt fel az égbolton. 

Az univerzum méretű élőlény számára a kis csalánozók annyira fürgén cikáztak, hogy alig bírta követni a mozgásukat. Nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy falvakba, később városokba szerveződtek, és ahogy a technikai fejlődés megindult, apró távcsövek nyúltak ki a vízből. Most már egymást nézték, oda-vissza. Az építmények sokasodtak az óceán alján, mígnem a köztük legnagyobból egy hatalmas objektum indult útnak. Az objektum játszi könnyedséggel emelkedett ki a vízből, és indult el a fényes korong felé, de amint kilépett a bolygót övező légkörből, a vákuum darabokra szedte. Több objektum jutott hasonló sorsra, mígnem egy, az utolsó, sikeresen legyőzte a nyomás nélküli környezetet, és rendületlenül tartott a kapu felé. Már közel járt, amikor rájött, hogy ez egy űrhajó, a fedélzetén felfedezőkkel. A jármű átlépett a dimenziókapun, és leszállt a túloldalon a lény látóidegeire. A millió idegszál egyszerre rándult össze, fájdalom sugárzott végig rajtuk egészen a központi idegrendszerig. A lény teste elernyedt, az üreg falai összecsapódtak, megsemmisült a dimenziókapu és az űrhajó a teljes legénységével együtt. 

A medúzaszerű lények ki-kiugráltak a vízből, és szomorúan látták, hogy a fényes korong egyik pillanatról a másikra eltűnt az égről. 

Valahol van egy párhuzamos univerzum, amelyet most egy végtelen kiterjedésű holttest tölt ki.